már akkor gondoltam, hogy jó lesz, amikor láttam ezt a trailert:
NIN, beteg sztori, vér, különc tini lány főszereplő... csak jó lehet... ja és ilyen mellékszereplőkkel, mint Malcolm McDowell és Ray Wise? szóval többszörösen ígéretesnek tűnt már elsőre.
és nem csalódtam. mára az egyik kedvenc filmemnek mondom. igazi kultfilm lehet belőle szerintem. már az első percekben éreztem, hogy ez nem mindennapi tini/családi dráma lesz, de aztán idővel kiderült, hogy nem egy tipikus horror sem... és pont ez a keverék stílus az, ami miatt megfogott. hogy nagyjából MINDEN elvárásnak szembe ment ez a film, nem egy könnyed tini film, nem sokkoló horror, nem vígjáték, de nem is komoly családi dráma. pontosabban mindegyik benne van, emellett olyan pszichológiai mélysége és merész látványvilága, képei, ötletei vannak, mint a New French Extremity irányzatnak, a feminista megközelítésről nem is beszélve. ugyanakkor hangvételben teljesen más, mint azok a filmek, mert van benne egyfajta könnyedség, sőt, humor is (az imádkozós jelenetekre és John Waters szerepére gondolok - amik nekem nem annyira jöttek be, de ez más kérdés), viszont a vége meg abszolút drámai, aminek hatására úgy éreztem (mint a legjobb filmeknél szoktam), hogy valahogy kicsit más megvilágításba került az egész addigi történet, a főszereplő karakter, szóval az egész film... mintha akkor vált volna érthetővé vagy egésszé a főszereplő karakter. és ez (is) adott a filmnek egy hatalmas plusz töltést: mert többé már nem egy ártatlan tini fantáziálgatásáról volt szó, akinek bár kicsit beteges a fantáziája, a vágyai, de mégis valahogy még a normális keretek között éreztem ezt a karaktert, aki majd kinövi a dolgot, sőt, épp ez a különc érdeklődése segíti majd hozzá ahhoz, hogy kitűnő orvos legyen, de nem: ez nem a különc, "megszállott" gyerekből kitűnő szakemberré válás története volt (ahogy valamiért vártam volna), hanem egy olyan gyereké, akiből SENKI sem lesz, akit a betegessége nem visz sehova, sőt, akit (bár jó szándékból, de) rombolásra, pusztításra vezetnek a beteges hajlamai. és nem is arról volt szó, mint pl. a Carrieben, ahol a megalázott, elnyomott tini lány végül erkölcsi, morális győzelmet arat az őt megszégyenítőkön, mert itt a morális győzelem sincs meg, sőt. itt morális értelemben is bukásról van szó, nem csak "szakmai" értelemben. szóval nagyjából minden szinten vesztes lesz a végére a főszereplő, hiába vezérelte a jó szándék, a "tiszta" szeretet, ha nem csak egy betegES, hanem valóban egy beteg elméről van szó, aki nem tudja megkülönböztetni, elhatárolni a képzeletet a valóságtól, aki nem ismeri a saját határait... szóval a lényeg, hogy azért tetszett annyira, mert az én saját elvárásaimmal is szembe ment a film, és én ezt IMÁDOM. (persze nem mindig, negatív értelemben nyilván nem jó csalódni, de ha nem kevesebbet kapok, hanem csak mást, sőt, akár többet is, akkor igen.)
az már csak egy plusz jópont, hogy a film rendezője közvetlenül elérhető facebookon, váltottam is vele pár üzenetet, megbeszéltük, hogy mindketten szeretjük Catherine Breillat filmjeit és az In My Skint... amik miatt megdicsérte az ízlésemet. :D ja és még egy plusz pontot jelent, már nem is tudom, hányadikat, hogy mindezt egy férfi rendező követte el, ami igen ritka azért... és még sorolhatnám, hogy mi tetszett a filmben, a megvalósításban... pl. hogy ugyanaz a lány játszotta (AnnaLynne McCord) a valós, "csúnya" főszereplőt, mint azt a szép, szexi nőt, aki a képzeletében ő maga volt... hogy a vér és a szex több szinten is összekapcsolódott, a fantáziákban és a valóságban is... hogy Ray Wise abban a pár rövid jelenetben milyen zseniális volt... ÉS AKKOR A ZENÉRŐL MÉG NEM IS BESZÉLTEM BASSZUS. ...hogy ilyen remek zenéket használtak:
na szóval... kíváncsian várom a rendező következő filmjét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése