Speak (2004): fontos témát szépen dolgoz fel. tetszett, ahogy fokozatosan tudjuk meg a lány múltjának (trauma) részleteit, és így tulajdonképpen a feldolgozás folyamatáról szól az egész film - még talán azt is merném mondani, hogy pszichológiailag is hiteles módon, emellett stílusban is tényleg szépen - bárkinek ajánlott. + érdekes, hogy eddig én nem is hallottam a szelektív mutizmusról, amiről itt szó van.
feminista szempontból pedig fontos, hogy "bárkivel megtörténhet" típusú sztoriról van szó, sőt, olyasmiről, ami nagyon sokszor valószínűleg meg is történik, mert ezt gondolják a tini lányok (és fiúk) normálisnak, ami pedig NEM AZ. és fontos lenne, hogy ez tudatosodjon minél több emberben...
We Need to Talk About Kevin (2011): a legjobb listámra nem kerül fel, de értékelhető film. ami érdekes benne, hogy egyrészt az anyát teszi központba, ami elég ritka az ilyen típusú filmeknél, és ez a vonatkozása tetszett, hogy az emberek könnyen elintézik a dolgot azzal, hogy xy azért lett ilyen, mert így nevelték, és a szülők a felelősek, amikor nem biztos, hogy ilyen egyszerű a helyzet - pl. ha egy beteg (vagy egyszerűen csak különleges bánásmódot igénylő) gyerekről van szó, akkor egy "egyszerű" anya sem biztos, hogy tud mit kezdeni a gyerekével...
magyarul mi van akkor, ha nincs összhang az anya-gyerek között, ha nem értik meg egymást? persze lehet segítséget kérni, de pl. a filmben az orvos semmi gondot nem talált a gyereknél... és egyébként lehet, hogy semmi gond nem is volt vele, egyszerűen csak bánni kellett volna tudni vele, amire itt az anya (talán természetéből adódóan) nem volt képes. az apa-gyerek kapcsolat pedig (tipikusan) felszínes, "azért erőszakos, mert fiú" - jellegű volt, szóval akinek egyáltalán feltűnt, hogy gond van, az az anya, aki viszont nem tudott mit kezdeni a helyzettel. és ebben elég realistának tűnt a film, hogy az ilyen tragédiák, amik a filmben (és nemrég a valóságban is) történtek, egyrészt a "semmiből" jönnek - mert normális(nak látszó) családokból származó gyerekek követik el, másrészt viszont azért voltak előjelei, nem is kevés, de leginkább a tehetetlenség az, amit érezni lehetett a történetből. és egyetértek, tényleg beszélni kellene az okokról, az ilyen gyerekekről, az ilyen anyákról, családokról. és persze apákról... + volt egy olyan vonatkozása is a történetnek, hogy Kevin kifejezetten okos gyerek volt, aki viszont "gonosz" célokra használta a képességeit, ill. tudta, hogy a média sztárt csinál majd belőle, mert ilyen világban élünk stb. - szóval ez a (két) téma is érdekes egyébként, de ezek inkább csak feltűntek a filmben.
Les amours imaginaires / Heartbeats (2010): ez másfajta módon elgondolkodtató, mint az előzőek. itt a szerelem természetéről lehet gondolkodni, emiatt tetszett. amúgy stílusában nagyon egyedi film, érdekes, hogy egy 24 éves fiú az alkotója...
kíváncsi lettem, milyen hasonló filmek készültek a témában, párat ki is néztem... + néhányat már láttam korábban, az Elephant nekem nem tetszett, de a The Life Before Her Eyes pl. igen. és a Bowling for Columbine is nagyon jó.
a szerelem témán belül pedig én azt éreztem fő vonalnak (amire a cím is utal), hogy aki szerelmes, az valójában be van zárva a saját képzeletébe, és ott szerelmes (persze nem minden esetben, de talán mindig így kezdődik)... így aztán előfordulhat, hogy magába a szerelem érzésébe szerelmes, vagy csak abba az elképzelt valakibe, akit egy valóságos személy alapján alkotott magában stb. a téma nem új, a stílus miatt viszont érdekes, élvezetes volt. + volt benne két zseniális jelenet, amik alatt The Knife / Fever Ray (!) szólt.
Perfume: The Story of a Murderer (2006): régóta terveztem megnézni, de csak most vettem rá magam. végülis tetszett, bár nem minden szempontból, a főszereplő színész sokáig nem tetszett, de miután megszoktam, már nem zavart annyira. az tetszett benne legjobban, hogy valami megfoghatatlan megragadása hajtja a főszereplőt, meg az is tetszett, hogy ez valami illat: ami egy pillanatnyi valami, amiről még talán nem is láttam semmilyen filmet... szóval alapból érdekes dolog az illatok természete. aztán a legvégén átcsapott az egész valami szimbolikus mesébe, ami szintén tetszett, ha jól emlékszem, a végén társadalmi mondanivalója is lett a filmnek ezáltal (a szegénység - csőcselék vs. "isteni", megfoghatatlan, értékes dolgok szembeállításával). (ez csak így maradt meg bennem, nem biztos, hogy konkrétan ez volt. :D)
Sex, Lies, and Videotape (1989): annyira nekem nem jött be, mint amennyire a híre alapján számítottam rá, de nem rossz, elég jó film. jók benne a karakterek, jó a téma is, a legérdekesebb szerintem az benne - ami tényleg valahogy így működik a valóságban is: hogy a szex és a hozzá kapcsolódó féltékenység igenis összetett dolog, és már az is kiválthat ilyet, ha valaki szexről "csak" beszél valakinek... és erről itt pl. videó is készül.
szóval az intimitásnak mindenféle érintés, fizikai kontaktus nélkül is igenis van ereje, hatása, amit szerintem manapság alig "használnak" az emberek... persze itt a videó is hozzáad a dologhoz, ami megint érdekes téma, mert egyrészt azáltal személytelenebb lesz a vallomás, másrészt személyesebb, még intimebb, szóval érdekes... eszembe is jutott erről egy másik videós film, az Alexandra's Project, de arról majd később.
Life as a House (2001): szintén régóta terveztem, de közben rájöttem, hogy mintha láttam volna tv-ben is valamikor régebben, de csak félig-meddig. egyébként szép film, ami szépen egyensúlyoz a nyálas, hatásvadász, könnyfakasztó giccs határán, de valahogy sosem lépi át (vagy csak elviselhető mértékben). mondjuk a vége nekem nem tetszett (a "csavar"), az már túlzás volt szerintem és felesleges. szóval bárkinek ajánlható családi dráma. ha kicsit kevésbé lenne kiszámítható, akkor tökéletesnek mondanám, mert amúgy tetszett a stílusa a fentiek miatt.
Looper (2012): hááát... vannak benne kifejezetten rossz megoldások szerintem (mármint nem logikátlan, hanem elcsépelt / gagyi), ennek ellenére élvezhető, van némi "erkölcsi" mondanivalója, és még sci-fi is, ráadásul időutazós (amin agyalni is lehet), amiket én szeretek, szóval ezek miatt tetszett. amúgy nem értem Joseph Gordon-Levitt sztárolását, de a többi alakítás (pl. Bruce Willis) sem volt nagy szám, mondjuk Emily Bluntot én kedvelem (meg az itt mini szerepben feltűnő Piper Perabot is), de már őt is annyira felkapták, hogy minden második filmben szerepel, ami viszont nem tetszik... (Noomi Rapace is ilyen amúgy, kedvelem, de túl felkapott lett mostanában.) mindenesetre tetszett (nagyrészt), de túlértékelt filmnek tartom.
ez az ágynemű viszont nagyon tetszett. :D
és akkor ami kifejezetten csalódás volt: Carnage (2011). Polanski, Christoph Waltz és egyéb nagy sztárok... de mégis kevés lett a végeredmény. pedig szeretem az ilyen kevés szereplős, egy helyszínes filmeket, és végülis végig lehet nézni, nem azt mondom, hogy rossz, de talán nem volt elég drámai nekem a dolog vagy nem tudom... persze lehet értelmezni a történteket és levonni a nagy tanulságot, de nincs benne sok kihívás és igazából tanulság se sok. szóval sok újat nem tudtam meg belőle, talán mert inkább csak felvillannak benne érdekes témák, de egyikben sem mélyül el a film - de egyszer meg lehet nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése