Vinyan (2008): kérem szépen, ez művészfilm!!! imádtam a stílusát. a sztori egy mondatban leírható, viszont olyan pszichológiai története van, olyan típusú, és olyan módon jelenítődik meg, ami hozzám nagyon közel áll. röviden: minden el van baszódva és az elbaszódás mértéke csak fokozódik.
kicsit a sztori meg a kissé nyomasztó vagy inkább fullasztó hangulat emlékeztetett az Inhale-re (magyarul Lélegezz! - haha), ami szintén nagyszerű (és szintén baromira alulértékelt) film. szóval egy házaspár keresi az elveszett gyerekét Thaiföldön, a mindenféle őslakók közt a dzsungelben... áhhh, imádtam. és a vége... zseniális. én nem értem, hogy nem értékelik ezt a filmet. valószínűleg célközönséget tévesztett (pontosabban a közönsége tévesztett filmet), ami néha sajnos előfordul sok jó filmmel, ezért is jó mindent magunknak megnézni és nem az imdb (stb) értékelésnek hinni. Fabrice Du Welztől pedig természetesen megnézem majd a Pokoljárást is.
amúgy a poént nem akarom lelőni, elemezni sem nagyon akarom, vagyis jó lenne, lehetne ilyet is csinálni, de néha annyira jók az ötletei, a képei egy-egy filmnek, hogy úgysem tudnék hozzátenni semmit az élményhez. főleg ha ilyen pszichológiai dráma / horror / thriller / művész-kalandfilmről van szó, amiben a valóság és a képzelet/vágyak/félelmek ennyire egybeolvadnak...
The Divide (2011): na ez az élmény érdekesen alakult. szeretem az ilyen "idegenek összezárva" sztorikat, ez még ráadásul sci-fi is, így érdekesnek ígérkezett. ehhez képest az első felét utáltam. :D ami szinte egy egész órát jelent. annyira semmilyen, közhelyes volt, jellegtelen karakterekkel, dialógusokkal... majdnem kikapcsoltam. de nagyon örülök, hogy nem tettem. a második fele ugyanis olyan szinten felhozta a filmet, sőt, a második fele után már az elsőre sem ugyanúgy tekintettem, és ezt nagyon szeretem, amikor a film végén áll össze valami az egészről... amikor a vége után az eleje is jobban érthető, értékelhető lesz, más megvilágításba kerül stb.
mert a második fele kb pont az ellentéte az elsőnek, merész, jól bánik a szituációval, a hangulattal, a karakterekkel, de talán itt nem is az egyes karaktereken volt a hangsúly, hanem egy csoporton (és ezáltal magán az emberen) - milyen az ember, amikor ilyen szituációba kerül? nagyjából A kísérlet rokonítható ezzel a filmmel ilyen szempontból. meg egy másik film, a Hunger is eszembe jutott a hasonló szituáció miatt - az is remek film egyébként. de ami miatt aztán TÉNYLEG nagyon tetszett a Hasadás, a fentieken túl, az a legvége volt. nem mintha annyira meglepő lett volna vagy bármi, egyszerűen csak nagyon eltalált befejezés, képileg is, jelentésében is - talán ebben is az "elbaszottság" tetszett, meg az, hogy igazából itt éreztem leginkább át az egész történetet, és erre szerintem kevés film képes, hogy a végére valami plusz (vagy összefoglaló) érzést tartogasson. jut eszembe, a Hungernél is volt valami ilyesmi, a végén (ráadásul hasonló jelenetben) más jelentéssel is gazdagodott a film, érdekes...
plusz tetszett, hogy a Hasadásban tényleg van valami realizmus, nem csak pszichológiai szinten, hanem magában a történetben is, és ami az elején gagyinak, elcsépeltnek tűnt, az valójában más felfogásban (a vége után) épp az erőssége lett. na ezért jó végignézni a filmeket. :)
ja, és ezek a promó képek is nagyon ott vannak, mondjuk spoiler, de na, ilyen egy jó promó...
és persze ezek után (meg amúgy is) kíváncsi lettem a Frontière(s)re is a rendezőtől (Xavier Gens)...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése